Előszó (jobban mondva utószó, hisz eme megjegyzés már 2017-es): Már jóval e cikk (már az eredeti, 2011-es) megírása után fedeztem fel, hogy Stöki az IDDQD blogról nem sokkal korábban (relatíve, ugye, 2010-ben) írt egy remek bejegyzést a játékról, de talán nincs még a piac telítődve Creatures cikkekkel, valamint az eredeti (retro) blog része volt, úgy gondoltam, csak reinkarnálom ezt az irományt is. Azért az erősen érződik, hogy hasonló forrásokból dolgoztunk.

1990. Csodálatos év volt ez! Azon túl, hogy 11 éves lettem, más érdekes dolog is történt ám a nagyvilágban. Játékos lelkületű mivoltunkból kifolyólag szorítkozzunk most csak a videojátékok sokszínű burjánzására, nem elszakadva a megkerülhetetlen Commodore vonaltól.

Az Amiga (a C64 azóta méltatlanul mellékágra küldött utódja) egyre inkább erőre kapott, a játékok egyre szebbek, nagyobbak lettek, hatalmas sprite-ok lepték el a képernyőt millió színben pompázva. Ez jókora löketet adott az akkorra már csaknem 10 éves C64-re fejlesztőknek: - Mi is ki tudunk ám hozni hasonlót 1,023Mhz-en is!

És belekezdtek a commie határait feszegető kódrengeteg betáplálásába, remélve, hogy bírni fogja a kis masina a fejükben már összeállt színes-szagos produktumot.

Egyike volt ezeknek a fejlesztőknek az Apex Computer Productions. A hangzatos név mögött (gyakorlatilag az akkori szokásoknak megfelelően) mindössze két ember állt: John (a kóder) és Stewe Rowlands (grafikus, zenész) testvérpár.

Elhatározták, hogy most aztán megmutatják, hogyan kell jó játékot írni C64-re!

És megmutatták.

1990-ben kiadták a C64 egyik legjellegzetesebb, legkarakteresebb, és nem utolsó sorban legszebb játékát, a platformerek gyöngyét, a CREATURES-t. Furmányosak voltak embereink, mert a játékba belepillantva azt hihetnénk, tudjuk, mire utal a játék címe, de fel kell nyitnom mindenki szemét: nem, nem a kis aranyos lényekre, akik mindenfelé ugra-bugrálnak a pályán. A cím mögött egy sokkal mélyebb tartalom rejtőzik. A teljes titulus nem más, mint Clyde Radcliffe Exterminates All The Unfriendly Repulsive Earth-ridden Slime.

Döbbenet, rököny, és fejlődésben megállás.

 Akkoriban azonban nem akadtunk fenn ezen, bátran betöltöttük a Kreaturesz-t, ahogy C=64 akcentusunkkal emlegettük a játékot.

RUN után megcsodálhattuk a 3-4 (verziótól függő) cracker csapat munkáját, hallgattuk kicsit dallamos szerzeményeiket, miközben elolvastuk az üzeneteiket és a Greetings utáni néváradatot, ahol a többi maguk fajtát üdvözölték. Később gyakorlott Space/Escape nyomogatásával ezeken hamar túl lehetett lépdelni, és hamarosan már ténylegesen a játék töltőképernyőjére meredhettünk.

A töltési idő általában túl hosszú volt ahhoz, hogy észre se vegyük, de túl rövid ahhoz, hogy azalatt bármibe is fogjunk, így aztán jó alaposan megszemlélhettük ezeket a képernyőket. Igényesebb fejlesztők tudták ezt, és részlet gazdag képpel igyekeztek lekötni figyelmünket. Igazán rendesek voltak (de azért a türelmetlen asztalon ujjal dobolás nem maradhatott el). Ha kazettánk volt, azt is megjátszottuk, hogy a datasette egységbe dugtuk a ceruza hegyét a kazetta kis küllői és a magnó forgató bütyke közé, és megbabonázva figyeltük, hogyan forog körbe-körbe az íróeszköz. Bátrabbak ezt csévélés közben is kipróbálták, megteremtve az esélyét annak, hogy a maguk és rokonaik legnagyobb örömére a cerka kirepüljön és beleálljon a saját szemükbe. Ezzel el is voltunk, míg be nem töltött a játék. Hiába, egyszerű népek voltunk.

A töltés befejeztével aztán olyan csudálatos intrót láthattunk, hogy még a Van benne valami-t néző szülőket is berángattuk a kisszobába, hogy ők is lássák, amint két kis töpszli kreatúra (hahh!) két oldalról beslattyog a képernyőre, megáll, majd valami fura hangot hallva először jobbra-balra néznek, s mivel arról veszélyt nem látnak, furcsa, 2D-s világuk egyetlen fennmaradó irányába tekintenek: felfelé. Igen-igen, ez lesz az, ott a baj. Reagálni már nincs idejük, így a lezuhanó hatalmas CREATURES felirat szépen, békésen agyonnyomja őket.

Már ebből is sejthettük, hogy itt bizony az édes, tündi-bündi cukormáz alatt véres drámák szemtanúi lehetünk majd.

De tegyük félre egy percre aggodalmainkat, hisz olyan mókás kis zene csendült fel, hogy a bátyámmal egyszerre pattantunk fel a székből, és csaptunk bele a kacsatáncba.  

Hamarosan beúszott a képbe a toplista, és ekkor megpillanthattuk játékunk főhősét, akit valami csúnya genetikai kísérlet végeredményének gondolhatnánk ewokmacikra emlékeztető kinézetével, ha nem ismernénk a játék kerettörténetét.

Ezt a varázslatos históriát akkoriban csak azon kevesek ismerhettek, aki meg tudták szerezni eredetiben (kazettán, avagy floppy lemezen) a progit. Jómagam, és egyetlen élő ismerősöm sem tartozott ezek közé a kiváltságosok közé (még a számítógépes klubban sem volt meg senkinek), így évekkel később, a mindenható internet megjelenése után ismerhettem csak meg a valóságot miszerint az éppen megfigyelt, ülepét ritmusra riszáló jószág a tejút egy távoli sarkából érkezett hozzánk. 

Szülőbolygójukat, a Blot-ot a sors azon kegyetlen csapásának következtében voltak kénytelenek elhagyni, hogy népüket valamelyest érthető okból kifolyólag blotiaknak nevezték. Oh, a horror! Ilyen névvel nem élhetett ez a vidám kis kompánia, így felkerekedtek, űrhajót építettek, és nekivágtak az űrnek, hogy egy vagány nevű bolygón telepedjenek le. Egy aszteroidával való frontális puszi után itt, a Földön kötöttek ki, épp egy csendes-óceáni lakatlan(nak hitt) szigeten. El is nevezték a helyet az igen elegánsan csengő „Az ismert univerzum leghippibb helyé”-nek, és élték mulatságokkal teli mindennapjaikat. Amit nem sejtettek, hogy a sziget túloldalán igen rossz természetű démonok laktak, akiknek nem tetszett az állandó dínom-dánom, ahogy nem illet a hely új neve sem mérhetetlenül gonosz személyiségükhöz.

Így csapdát állítottak: őrült bulit ígértek a szőrös kis vakarcsoknak, akik persze nem tudtak ennek ellenállni. A hepaj fénypontján aztán lecsaptak rájuk, és elraboltak mindenkit. Mindenkit, egyvalaki kivételével. Clyde Radcliffe (ilyen nevet képzelnék el utoljára egy ilyen szőrcsimbóknak) ekkorra már kiütötte magát, és egy közeli bokorban feküdt édes bódultságban.

E szimpatikus, ám történetünk kezdetén igen másnapos fiataljószág bőrébe bújva (már képletesen, persze) kell kimentenünk kis társainkat a mindenféle formát öltő démonok karmaiból.

Így belegondolva lehet, hogy jobban jártunk volna, ha soha nem találják fel az internetet, így ez az agyfoslyás is örökre rejtve maradt volna (legalábbis előttem).

 Visszatelepedve a gép elé rábombáztunk a tűz gombra, és kalandjaink elkezdődtek.

Milyen játék is ez a Creatures?

Első pillantásra is látszik, hogy rengeteg újdonsággal rukkoltak elő a Rowlands testvérek.

Rögtön szembeötlik, hogy a rajzfilmszerű grafika messze túlszárnyalja korabeli társaiéit (magyar nyelv rulez): rengeteg szín, szép, jópofa sprite-ok (azok a mozgó bigyók) és sima animáció.

Külön említést érdemel a zene, mely megugorja a rögtön a főmenüben felcsendülő dallammal magasra tett lécet. A hangok is jól szólnak, és gyermeki agyunk ekkor még fel sem fogta azt, hogy amit hallunk, az szinte felfoghatatlan (talán épp ezért): a muzsika és a rengeteg hangeffekt mindössze három csatornán szólal meg! 

Innye, a pompás körítés már megvan, lássuk a játékmenetet!

A platform játékok hagyományaihoz hűen balról jobbra kell haladnunk, és célunk nem más, mint hogy kiszabadítsuk bajtársainkat, bónuszfeladatként pedig (ami hasonló a „kötelezően választható” tantárgyakhoz, majd később látni fogjuk, hogy miért) apró kis lényeket kell felszednünk, melyekből három fajta létezik, eltérő külsővel, azonos funkcióval.

Démonokról szólt a történet, és nem viccelt. Ahogy haladunk a pályán, úgy botlunk egyre-másra torzabbnál torzabb-teremtményekbe. Persze, aranyosan vannak megrajzolva, meg minden, de gondoljunk bele. Rögtön a kezdésnél egy csak lábból és fejből álló förmedvény mászkál (mert mi mást is tudna csinálni) jobbra-balra, és csak arra vár, hogy nekünk jöjjön.

Alatta egy szerencsétlennel még inkább elbánt a sors: egyetlen testrésze a feje, azzal pattog fel-le. Ő az a szegény flótás, aki minden karácsonyra sapkát kap.

Szabadítsuk meg őket szenvedéseiktől, és gyilokra fel!

Ekkor találkozunk a játék egy újabb nagyszerű ötletével: a többfajta támadási móddal!

Alapból csak pici tűzpacákat lődözünk minimális hatótávolsággal, ám van egy másodlagos tüzelési funkciónk is: a gombot hosszan lenyomva az ewounk néhány másodperc alatt felszívja magát, és a firét elengedve tűzköpőt megszégyenítő lángcsóvát lövellünk ki szánkból – e képességünk nyílván összefügg másnaposságunkkal, és a puszta oxigéntől lángra kapó alkohol dús leheletünkkel.

Ó, hát így már egészen könnyű – gondolhatjuk gyermeki ártatlansággal. Valóban így van ez, amíg nem találkozunk a többi pokolfajzattal, akik cselesen nemritkán egy veszélytelenebb társuk mutáns változatai, de azonos külsővel! Ördögi.

Így aztán szép lassan végigmentünk az Oh, ez cseles volt. -> A manóba. -> A fenébe! -> A francba! -> A mocsok!! -> Te moslék!! -> Te rohadék!!! -> Dögölj meg!!!! ranglétrán, természetesen egyre emelkedő hangerővel, miközben a bátyám a biztonság kedvéért óvatosan bezárta a földszinti ablakunkat, mert a lent épp a barna Wartburgját mosó Pista bácsi már egészen más szemmel nézet volna rám és a szüleimre a következő találkozásunkkor.

De hát nekik is meg kellene érteniük, milyen idegölő az, amikor jobb oldalról, a semmiből ránk ront teljes sebességgel az eddig csak lassan ide-oda somfordáló láb-lény, pontosan olyan időzítéssel, hogy az ijedtségtől hopp, beleugorj az ekkorra a fejed fölé érő, eddig egy lövéstől kipurcanó madár gonosz, halhatatlan ikertestvérével.

A nagylelkű programozók (azok a genyók) koncként odadobtak még egy kis segítséget: a gonosz első érintésére nem halunk meg azonnal, hanem kapunk egy második esélyt: néhány másodpercnyi villogás erejéig halhatatlanok vagyunk, és folytathatjuk a tor-túrát.

Azonban még sokszor ez is kevésnek tűnik a nem ritkán pixelre pontos elugrást követelő pályatervezés és az egyre kiszámíthatatlanabb ellenfelek ellen. Másodszorra már nincs kegyelem, kíméletlenül elhalálozunk, rémes Eeeek! vinnyogás kíséretében.

Egy-egy pálya méretét jól jellemzi, hogy a programozók nem kevesebb, mint 10 perces időlimitet szabtak, hogy végigszerencsétlenkedjük magunkat rajta, és bizony ha sikerül is, nem sok marad belőle.

Sok gyakorlás és a kazettás egységből kikapott, majd kettétört ceruza után azonban eljutunk a pálya végéig, és ekkor jön a játék újabb nagyszerű ötlete, ahol a felszedett kis vakarcsok értelmet nyernek. Egy boltban találjuk magunkat, ahol egy csinos hölgyike kínálja bájai...őőő, bájitalait meghatározott számú lényecskéért cserébe. A bájital hatása pedig egy újabb trükkös tüzelési módszer!

Vehetünk vízszintes lövést, fölfelé szállót, fejünk fölött hurkot leírót, hullámmozgást követőt, és még néhány egyéb, rafináltabb fajtát is, mellyel megkönnyíthetjük életünket. Az egyre hatékonyabb képességek persze egyre több manóba kerülnek. Menet közben a lövési módok között szabadon váltogathatunk attól függően, hogy hozzánk képest hol tanyázik a leölendő ártány.

Íme, egy kis játékmenet:

 A játék legnagyobb durranását azonban még nem láttuk, és ezért az ötletért minden eddigi szemétkedést megbocsájtunk a készítőknek.

Mikor először találkoztunk vele a második pályát teljesítve, először fel sem fogtuk, mi történik.

Egyetlen képernyőnyi mindössze a játéktér, és az egyik kis cimboránk pedig igen nagy bajban van. Egy hidraulikus szerkezettel egyre magasabbra emelik, miközben a pályán mindenféle fura dolog történik. Egy gömböc álldogál tőlünk balra mozdulatlanul, mellette egy fölfelé néző ágyú, legfelül pedig (félek kimondani is) egy magából folyamatosan barna, igen gyorsan eliszkoló kakkanatot tol kifelé egy féreg.

Csak lassan tértünk magunkhoz a látványtól, és rá kellett döbbennünk, hogy a játék (és az elmúlt évek) legnagyobb ötletét látjuk: a kínzó pályát!

Gyakorlatilag ezek miatt a pályák miatt lett a Creatures az, ami, és ez az, amire mindenki emlékszik. Az első néhány próbálkozásunk végén, míg rá nem jöttünk a megoldásra, megcsodálhattuk, hogy ezek a cuki kis démonok hogyan mennek át vérszomjas, őrjöngő szadistává, széttrancsírozva, kettévágva, legéppisztolyozva aranyos kis barátainkat – persze szigorúan édesded mosollyal a szájuk szélén.

Ezek a kis átvezetők külön mozinak is beillenek, ahogy persze azok is, amikor megakadályozzuk a mészárlást, és megmentjük pajtinkat.

Az időzítés persze itt is mocsok módon lett beállítva, mikor már tudjuk is a megoldást, akkor sem biztos, hogy időben sikerül végrehajtani. Ilyenkor bizonyára szívesen áthívnánk egy kis délutáni teázásra a programozók anyukáját. A szoba ablakát persze ezúttal is bezárnánk.

A fejtörők első pillantásra nem egyszerűek, de azért nem kellenek hozzá Lékói magasságok, hogy rájöjjünk a nyitjukra: csak egy kis próbálkozás és türelem kell hozzá - más akkoriban nem is nagyon állt a pöttöm gamergyerekek rendelkezésére.

Összesen 3 ilyen móka van a játékban (minden harmadik pálya), és ha másért nem (pedig másért is), hát ezekért megéri szenvedni vele. 

Addig pedig olyan rémisztő helyszíneken át visz az utunk, mint a sűrű, sötét erdő, föld alatti barlangrendszer vagy a szellemjárta temető (amitől mindennél jobban féltem kiskoromban).

Íme, egy csokorba gyűjtve a sikeresen végrehajtott trancsírozások (úgyis Téged is csak ez érdekel):

 És a megoldások, csak hogy megnyugodjon lelkünk:

UPDATE 2017: Sajnos ezeket a YouTube valami érthetetlen okból kifolyólag (biztos valaki irgalmatlan bevételtől esett el ezen videók elérhetősége miatt) leszedték. 

Teljesítve az összes, válogatott borzalmakból felépített pályát megcsodálhatjuk a játék outro-ját, vagyis befejező kis moziját.

Maradandó alkotást tettek le az asztalra tehát a Rowlands fivérek. Játékuk új etalon lett mind grafikában, mind újítások terén a kor játékkészítői számára. Azt a rengeteg csodát pedig szerették volna mind-mind megmutatni nekünk már a borítón is, aminek következtében kicsit zsúfoltra sikeredett ugyan, de azért még így is elég fasza:

Nem meglepő, hogy egy remek folytatást (ahol a nép akaratának megfelelően előtérbe kerültek kínzó pályák) és számos konverziót is megért a sok-sok kitépett hajszálért felelős bitköteg

Forrás: www.mobygames.com

És titkon bevallom: ha meghallom a főmenü dallamát, még ma is nyomom a kacsatáncot.

crippler